Szia! Lendvai Paula és Horváth Judit Gyászfeldolgozó Módszer® Specialisták oldalán jársz. Az oldal egyelőre fejlesztés alatt áll. Addig is, elsőként egy különleges személyes történetet olvashatsz: Paula tíz alkalommal úszta át a Balatont, és ebben a cikkben megosztja veled, mi minden formálódott benne ez idő alatt – a hullámokon innen és túl.

Nyílt vízi kalandok 5,2 km-en: 10 év Balaton-átúszás tapasztalatai és a hosszú távú célok titkai

Szia Paula! Kérlek, mutatkozz be!

Sziasztok! 50 éves vagyok, foglalkozásomat tekintve eredetileg angoltanár, három nagykorú gyerek édesanyja. Főállásban egy nagy cégnél, az SAP-nál dolgozom Budapesten, a szabadidőmben pedig gyász- és veszteségfeldolgozó csoportokat vezetek. Hobbiúszó vagyok, idén szelem át tizenegyedszer a Balatont.

Mit jelent számodra a Balaton-átúszás?

Az átúszásaim, visszatekintve a tíz évre, egy fejlődéstörténetet is jelentenek számomra. Tehát nem csupán a víz szeretete, a sport élvezete és hozzájárulása az egészségemhez, és a fizikai és mentális kihívás izgalma fontos. Sokkal inkább úgy érzem, hogy ez a minden évben ismétlődő, nyílt vízi nyári kaland egyfajta keretet biztosít az életemnek. Olyan, mint a születésnap, amikor átgondolhatom, honnan hová jutottam egy év alatt.

Hogyan kezdődött a vízi pályafutásod?

Messziről indultam. Ugyan gyermekkoromban vettem részt úszótanfolyamokon, sajnos nem éreztem rá a mozgás technikájára, így leginkább kutyaúszásban úsztam. 21 évesen egy hegyektől körülölelt, kristálytiszta tengerszemnél nyaraltam Törökországban. Csendes, idilli táj volt, és úgy döntöttem, most megtanítom magamat rendesen úszni. Három napon keresztül minden nap órákat töltöttem a tóban, gyakoroltam a mozdulatokat, próbáltam elkapni a ritmust. A három nap elteltével úgy léptem ki a vízből, hogy „tudok úszni”. Ez mellúszást jelentett. A törökországi út után viszont nem vettem komolyan az úszást. Amikor a gyerekeim iskoláskorúak lettek, akkor kezdtem rendszeresen uszodába járni, 36 éves koromban.

És hogyan lett ebből Balaton-átúszás?

4 évig csak uszodában úsztam. Először semmi célom nem volt az egésszel, csak annyi, hogy átmozgassam magam hetente egyszer-kétszer. Meglehetősen edzetlen voltam. Viszont amikor észrevettem, hogy egyre többet és gyorsabban tudok úszni, akkor megváltozott a hozzáállásom. Elkapott a láz, kíváncsi lettem, hogy mire vagyok képes. Nagy dolognak számított, amikor már akár egy órát is tudtam egyben úszni.

2015-ben hallottam először a Balaton-átúszásról. Megszólított a lehetőség, de korántsem álltam azon a szinten fizikailag, hogy teljesíthessem az 5,2 km-es kihívást. Éppen a szüleimnél nyaraltunk Balatonfüreden, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem őket aznap reggel, hogy neki merjek-e vágni. Azt válaszolták: „Menj csak! Mi bajod történhet?” Így vonatra pattantam, és irány Révfülöp! Mert mi bajom történhet?

Biztonsági játékosként ugrottam be a vízbe. Mivel jól tudtam, hogy 5,2 km-t nem tudok egyhuzamban leúszni, ezért egy hatalmas, felfújható, kék úszógumit rögzítettem a derekamra egy hosszú, széles gumiszalaggal. Az úszógumi békésen lebegett mögöttem, és amikor elfáradtam, egyszerűen kikapaszkodtam rá. Varázslatos élmény volt ringatózni a vízen, a sárga és piros bóják által jelzett, vitorlásokkal szegélyezett úszófolyosón, a Balaton közepén, festői környezetben. Egy kis pihenő után felfrissülve haladtam tovább.

Viszont egy idő után úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége… Úgy éreztem, hogy őrült ötlet volt, és soha többet vízbe be nem teszem a lábam… És egy idő után már nem álltam meg pihenni, csak úsztam, mert tudtam, ha abbahagynám a tempózást, akkor nem lennék képes újra elkezdeni. Nem létezett más, csak a mozgás. Az idő és az összes gondolatom megszűnt. Különleges tudatállapot volt. És egyszer csak átértem a túlpartra.

Milyen eredménnyel értél célba?

Amikor leolvasták a karszalagot, és meghallottam, hogy 4 óra és 15 perc telt el, sokkot kaptam. Biztos voltam benne, hogy 3 órán belül leúsztam a távot! Aztán elnyúltam a füvön, és negyven percig meg sem tudtam mozdulni.

Balatonboglárról Révfülöpre egy hajó vitt vissza. A hajón mindenki, kb. 100 fürdőruhás ember, mintha félálomban lett volna, csak szuszogott. Mindannyian egyszerre lélegeztünk és senki nem szólt egy szót sem… és amikor még a hajó mellett is csak lassan tűntek fel a sárga és a piros bóják, akkor döbbentem csak rá, hogy milyen hatalmas távot úsztam le tulajdonképpen. Hiszen maga a hajóút is 25 percig tartott.

A lenyűgöző élmény hatására azonnal eldöntöttem, hogy a következő évben másodszor is megpróbálom.

Mellúszásban úsztál 2016-ban is?

Igen, és még a következő két átúszáson is. Az eredményeim elég változóak voltak: a második átúszás 3 óra 45 perccel félóra javulást mutatott, míg a harmadik újra 4 óra feletti eredmény lett. Ekkor még mindig nem gyakoroltam év közben szisztematikusan. És a negyedik átúszás rémálomba illő volt. 2018-ban a szokásosnál hidegebb volt, a víz kínzóan hullámzott, és ennek köszönhetően rettenetesen rosszul voltam. Mivel ebben az évben az úszóguminak már nem éreztem szükségét, helyette egy üres, hatliteres műanyag kannát kötöttem a gumiszalagra, amely, ha kellett, pont fenn tudott tartani a vízen. Ez a kanna mentett meg: belekapaszkodtam, és lábtempóval haladtam. Olyan benyomást kelthettem, mint egy hajótörött, aki az életéért küzd. De nem akartam feladni semmiképpen. Elértem életem legrosszabb eredményét: 4 óra 45 perc alatt értem át, remegve, sápadtan, elgyötörten.

Mivel abban az évben már egy informatikai rendszeren keresztül követni lehetett, hogy az úszók átértek-e, a családom eléggé aggódott értem. Utólag belegondolva jogosan. Az első alkalomtól kezdve az átúszási élményeimet naplóbejegyzésekben rögzítem, amelyek az évek alatt egyre terjedelmesebbekké váltak, de ebben az évben csak egyetlen sort írtam: „A lényeg, hogy élve megúsztam”.

Mit tettél azért, hogy sikerüljön elérni ezt az eredményt?

Ekkor már a Covid-járvány időszakát éltük. Hónapokig zárva voltak az uszodák, úgyhogy csak június közepétől tudtam úszni járni. Sokszor az eszemben járt a vágyott célidő: 2:59. Ezeknek a számoknak valamilyen kombinációjára változtattam az összes jelszavamat. Eléggé rágörcsöltem, és amikor az átúszás közben a vízirendőrök leállították a mezőnyt, hogy áttereljenek közöttünk egy jachtot, nagyon kiakadtam. Eszeveszetten igyekeztem behozni a lemaradást, és csak a szerencsém mentett meg attól, hogy maximális lendülettel nekimenjek fejjel egy vitorlás oldalának: teljes erőből csaptam a vizet, és egyszer csak megálltam, magam sem tudom, miért. Felnéztem, és 30 centiméterre előttem horgonyzott a vitorlás. Súlyos sérülés lett volna.

Amikor a túlparton kiértem, négy átúszó is állt előttem sorban, az eredmény leolvasására várva. Úgy gondoltam, hogy valószínűleg nem lesz meg a kitűzött idő – szándékosan nem viszek ilyenkor karórát, mert csak rontana az élményen. És valamilyen csoda folytán a négy versenytárs hirtelen eltűnt előlem – talán érkezett egy új leolvasó ember és hozzá kerültek. Így villámgyorsan leolvasták a karszalagomat, és az eredmény hallatán leesett az állam: 2 óra 59 perc 45 másodperc!

Alig hittem el! Percre pontosan annyi, mint amennyit kitűztem magamnak! Ráadásul kísérteties, ahogyan összejátszottak a körülmények, amelyek miatt pontosan ennyi lett az eredményem. Ugyanis, ha nem terelik át közöttünk a jachtot, akkor pár perccel gyorsabban, viszont, ha nem áll át másik sorba a négy ember, akkor bizony 3 órán felül teljesítettem volna!

Ez az átúszás két dologra is rávilágított: egyrészt, hogy hajszálpontosan igazzá válhat, amit beprogramozok magamnak. Hiszen elérni pontosan az egy éven át mantrázott eredményt aligha lehet a véletlen műve! Másrészt, hogy meg kell tanulnom kontrollálni a vasakaratomat. Óriási hiba, ha megszállott módon csak a célomra fókuszálok. Amellett, hogy veszélybe sodorhatom magam, a Balaton-átúszás egy különleges alkalom – az élményt ki kell élvezni, és ezt szem előtt kell tartanom!

A történetedből kiviláglik, hogy fontos számodra az elért eredmény. Ez a következő átúszásaidra is igaz?

A hetedik átúszásnál nem kellett különösebben igyekeznem, hogy ne a számokra koncentráljak görcsösen. 2021-ben ugyanis világom egyik középpontja, az akkor 16 éves Ábel fiam szólt, hogy átúszná a Balatont. Visszakérdeztem: – Átúsznád? – Lehet. – Akkor nem jöhetsz, mert egy „lehet” nem visz át 5,2 kilométeren.

Két nappal később Ábel azt mondta: „Átúszom”. Ezzel már bátran kiegyeztem. Együtt készültünk, uszodában és a nyílt vízen, ésszel és érzéssel: hol a határainkat feszegettük, hol rápihentünk, aszerint, amit a megérzésünk diktált. Ábel kifáraszthatatlan volt, vízilabdás múltjának köszönhetően technikás úszó, de nekem mégis meg kellett tanulnom, hogy ne féltsem. Anyaként ijesztő volt látni, hogy a fiam el-eltűnik a víz alatt az erős hullámzásban, hiába tudtam, hogy jó úszó. Az eredményem ebben az évben is javult: 2 óra 42 perc alatt sikerült átúsznom, de az igazi sztár Ábel volt, 2 óra 23 perccel.

A következő átúszásra is a fiaddal mentél?

Úgy terveztük, de máshogyan alakult. 2022-ben mindkettőnket baleset ért, és mindkettőnknek a térde megsérült, Ábelé súlyosabban, az enyém könnyebben. Ő nem vehetett részt az átúszáson, de én képtelen lettem volna otthon maradni. Vásároltam egy lábbóját, amit a térdeim közé szorítottam, és lábtempók nélkül, karizomból átúsztam a Balatont. Ráadásul egész szép idővel, 2 óra 47 perccel, ami csak 5 perccel marad el a 2021-es eredménytől.

2023-ban is egyedül mentem. Ezúttal nem programoztam be magamnak leúszandó időt, de azt mondogattam az ismerőseimnek, hogy szeretnék negyedórát javítani. Nem is nagyon készültem, mert szakmai szempontból sok kihívást tartalmazó évem volt. Még élénken élt bennem a felismerés, hogy nagyon rá tudok görcsölni a számokra, és  megszállott és vakmerő tudok lenni, és inkább arra lenne jó koncentrálnom, hogy jól érezzem magam úszás közben. Így is történt, és minden feszkó nélkül 2 óra 27 perc alatt úsztam át a távot. És csak utólag jött a rácsodálkozás, hogy ez az eredmény éppen negyedóra javítás az addigi csúcshoz, a 2 óra 42 perchez képest.

És milyen volt a tizedik, jubileumi átúszásod?

Kalandos. Múlt évben irtó hullámos volt a víz, annyira, hogy az indulást délelőtt 11 és 12:15 között fel is függesztették. Amikor felerősödött a hullámzás, a mezőny egy részét visszavitték Révfülöpre motorcsónakokkal, mert veszélyesnek ítélték meg a helyzetet. Ismét Ábel fiammal mentünk – mi szerencsére korábban rajtoltunk, de így is bőven kijutott nekünk is a hullámokból.

Magabiztosan úsztam, és élveztem az erőmet. Úgy tűnt, hogy mindenkit lehagyok. A megszokott mentális kapaszkodóimra már semmi szükségem nem volt! Egyszerűen csak leúsztam a távot. A hullámzás miatt nagyon kellett koncentrálni, így tartottam háromszor 5 perc szünetet – ezeket refocus break-nek hívom. Ilyenkor csak lebegtem, és csak élveztem, hogy dobál a Balaton. Egyetlenegyszer ütköztem egy kis nehézségbe: a békatalpam és a talpam közé beszorult valamilyen kis élőlény, talán egy hal, vagy talán egy fiatal sikló. Nem tudom, melyikünk rémült meg jobban. Kétségbeesetten ficánkoltunk mindketten. Még a körülöttem úszók is felfigyeltek a küzdelemre. Amikor végre sikerült megszabadulnunk egymástól, biztosítottam a sporttársakat, hogy semmi bajom, és csaptam tovább a vizet, haladva a cél felé.

Az eredményem tükrözte a fejlődésemet és a környezeti viszonyokat: 2 óra 34 perc alatt úsztam át a Balatont úgy, hogy sokat kellett tájékozódni, ami nagyon lassítja a tempót. Kedvező körülmények között biztosan javítottam volna 10 percet, egyrészt, mert szünetek nélkül is le tudom úszni a távot, másrészt, mert az irány folytonos ellenőrizgetése megnehezítette az egyenletes ritmus tartását.

Említetted, hogy mentális trükköket alkalmazol, amik átsegítenek az 5,2 km-en. Mik ezek?

Fontos számomra, hogy érezzem, hogy ide tartozom, nem vagyok idegen. A vízbe ugrás előtt mindig üldögélek egy kicsit a parton, nézem a távolodó sporttársakat, és lelkileg is megérkezem. A táj, a vitorlások, az ismerős távolságjelző bóják mind-mind azt az érzetet keltik, hogy itthon vagyok.

Ha nagy a hullámzás, és veszélyes helyzetbe kerülök, akkor mindig tudatosítom magamban, hogy első a biztonság, és észnél kell lennem. Ilyenkor egy Petőfi-sort mantrázok, ami éberen tart: „Azért a víz az úr!”

Ha begörcsöl a lábam, egyszerűen ignorálom, amíg el nem múlik. Ilyenkor arra gondolok, hogy a testem 95%-a úszik, így az, hogy az az 5% mit csinál, az nem érdekes. Ha valamim fájna, az illető testrésznek azt mondom, hogy „Bocs, de én most ignorállak, átúszás van, majd utána figyelek rád, ha szükséges.” A fájdalmak meg is szoktak szűnni.

Olyan 3,5 kilométernél kezdek el általában fáradni. Itt elkezdek egy önbiztató mantrát mondogatni: „Innen már csak kiúszok a partra.” És amikor elérem a 4,5-öt, és már csak 700 méter van hátra, akkor viszont mindent beleadok! Minden erőmet bedobva, teljes gőzre kapcsolok! Ilyenkor is mondogatok magamnak valamilyen mantrát, de minden évben mást. Ez már egy teljesen más, beszűkült tudatállapot, ahol csak a cél létezik.

Azt mondtad, hogy ez egy fejlődéstörténet, ami nem a sportról szól, de idáig főleg az úszásról beszéltél. Milyen dimenziói vannak az átúszásaidnak, amelyek nem a sportról szólnak?

Az identitásváltás az egyik fontos hozománya. Hogy egyszerű városi puhányból olyan emberré váltam, aki sportemberként definiálja magát. Az életem megkérdőjelezhetetlen alapjává vált, hogy minimum heti kétszer az uszodában edzek – persze csak ha a családi és egyéb kötelezettségeim lehetővé teszik.

A másik, hogy van egy hosszútávú fejlődési célom, és minden évben közelítek felé. Ha az egyéb feladataim miatt csökkent intenzitással is, de mindig keresem a lehetőséget, hogy új technikákat tanulhassak, egy-egy új edzésmódszert kipróbáljak, illetve kapjak profiktól visszajelzést és útmutatást, hogy miként gyakoroljak tovább. Ez egy egész életen át tartó, viszonylag lassú építkezés – és nemcsak a cél, hanem maga az odavezető út is örömet jelent számomra.

Köztudott, és közhelyes igazság, hogy hosszútávú céljainkat előbb-utóbb elérjük, ha valóban teszünk is értük, de ezt én az átúszások kapcsán tapasztaltam meg kézzelfoghatóan. És azt, hogy tényleg minden a fejben dől el. Megdöbbentő a számomra, hogy pontosan azt az eredményt érem el, amit egy-egy évben kitűzök magamnak, hiába vannak esetleg véletlenszerű befolyásoló tényezők is.

Az átúszások kapcsán tapasztaltam meg, hogy milyen kitartás és vasakarat lakik bennem, hiszen hiába kerülök fizikailag megterhelő állapotokba, soha nem adom fel. Ma már az életem többi területére is kihat ez a szemlélet. Ugyanakkor legalább ennyire fontos felismerés számomra, hogy a vasakaratot is zabolázni kell. A vakmerőségem már sokszor sodort veszélyes helyzetbe. Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy egyszer valamikor tudatosan fel kéne adni egy átúszást, csak azért, hogy legyen róla mintám, hogy azt is lehet. Mert egész életemben mindig hívni fog a Balaton… És lehet, hogy 20 év múlva már nem lesz annyira szuper, ha hallgatok a bennem élő féktelen erő szólítására. Készülni kell arra is, hogy egyszer talán okosabb lesz feladni, ha úgy hozná az élet.

Azt is nagyon szeretem, hogy az átúszás mindig egy apropó arra, hogy végiggondoljam, hogyan változott az utóbbi évben az életem. Milyen új dolgokat léptem meg, milyen kihívásokat teljesítettem, akár az egészséges életmód terén, akár szakmailag, vagy emberi téren, a családtagjaim és mások szolgálatában.

És egy újabb dimenzió, hogy boldoggá tesz, hogy Ábel fiamat is magával ragadta a nyílt vízi úszás szeretete. Néha a jövőbe képzelem magam, és azt látom, hogy már idős néniként az unokámmal úszom a Balatonban. És hogy utána már csak ők ketten úsznak. És így valahogy egy érdekes perspektívából látom az életemet. Talán megalapoztam valamit, ami túl fog élni engem. Ez mély békével és nyugalommal tölt el. 

Milyen tanácsaid lennének egy olyan ember számára, aki először megy átúszni a Balatont?

Először is, a tájékozódással kapcsolatban a tapasztaltabb átúszóktól tanultam egy trükköt. Révfülöpról még nem látszik a cél. Az irány tartásához a Balatonbogláron látható két dombtól jobbra, azonos távolságra képzeljünk el egy harmadikat – ezt a képzeletbeli pontot célozzuk meg, és így jó eséllyel egyenesen haladunk.

Másodszor: ha a biztonságérzetünket fokozza, nyugodtan vigyünk magunkkal az úszáshoz valamilyen eszközt. Vannak, akik profi bójákat húznak maguk után, de miért ne használhatnánk valami mást, kreatív módon? A lényeg, hogy a vízen fenntartson, ha szükséges.

Harmadszor: a fürdőruhánkba rejtve vihetünk magunkkal energiát adó sportgélt, ami jól jöhet kifáradás esetén. Én eleinte szőlőcukrot vittem, és vizet ittam rá a Balatonból. Pár kortyot bármikor bátran lehet inni a vízből, persze minél távolabb a vitorlásoktól.

Aki érzékeny bőrű, nyugodtan vegyen fel pólót a fürdőruha fölé – nem biztos, hogy a naptej hatása végig kitart. Nekem például egy régi garbó vált be, ami a nyakamat is védi.

Ha valaki úszósapkában szeret úszni, textil úszósapkát használjon, és ne szilikonsapkában ússzon, mert az nagyon felmelegszik a napon!

Ha az átúszás után megcsináljuk a lenyújtásokat, másnap nem lesz izomlázunk.

És végül a legfontosabb: Első a biztonság! Ha valaki elfáradt, menjen ki valamelyik vitorlásra pihenni! Ha nem érzi jól magát, szóljon valakinek, aki tud segíteni!

Köszönöm, hogy elmesélhettem a történetemet. Remélem, van, aki élvezettel végigolvasta, és motiválónak találja, esetleg inspirálónak a saját fejlődési útjához, ami nem feltétlenül a nyílt vízi úszás, hanem bármilyen hosszútávú cél kitűzése és elérése.

A képek a Balaton-átúszás hivatalos oldaláról származnak.

Kapcsolatfelvétel: reconciliverse@gmail.com